Gondolkodási hibáink
A torzítások alapvetően gondolkodási hibák, melyek döntéseinkre, véleményünkre, általános világlátásunkra vannak befolyással. Ezekkel a különböző helyzetekre adott, gyakran automatikusan történő előítéletekkel, sztereotípiákkal, hibás logikai válaszokkal értékeljük, ferdítjük a valóságot, egyfajta szubjektív valóságot hozva létre. A jelenség közel sem egyedi, hiszen kontextustól és tanulási asszociációktól függően mindannyiunkban vannak bizonyos fokú előítéletek, torzítások, melyekkel az általunk elfogadott-tól eltérőre, vagy éppen ismerősre reagálunk. Mindezek mellett összefüggésben vannak kulturális és környezeti normákkal is.
Mi az a jó szándék, vajon, amely ezeket a gondolkodási hibákat eredményezi? Nem meglepő módon ennek is, mint megannyi viselkedési jelenségnek evolúciós története van. A biológiai túlélési mechanizmus részeként abban volt -és van napjainkban is- az ember segítségére, hogy saját törzse, csoportja tagjait, szokásait részesítse előnyben, hiszen ez volt a biztonság záloga, valamint, hogy gazdaságos utakat találjon a gondolkodás, érzelmek labirintusában a fontos, gyakran életmentő információkhoz.
Torzításaink tehát alapvetően jó szándékkal vannak, bár vezethetnek hibákhoz is. Nélkülük agyi kapacitásunk túltelítődne, vállalhatatlan mennyiségű információval, félelmekkel, veszélyekkel találnánk magunkat szembe. Egy-egy tapasztalás során vagy döntési helyzetben számos magyarázatot, lehetőséget, a lehetőségek következményeit kellene végiggondolnunk, hogy a racionálisat megtaláljuk. Ehelyett a tapasztaltakat a mi és az ők viszonylatában mások viselkedésének megfigyelése, utánzása, tanulás, alkalmazkodás, illetve saját, valóságunk által töltjük meg tartalommal. Nem nehéz belátni, hogy erre nem feltétlen áll végtelen idő a rendelkezésre. Ennél jóval hatékonyabban kell döntéseket hozzunk és gyorsan bejósolhatóvá tenni mások viselkedését, reakcióit, és mindennek a működtetéséhez szükség van az önmagunkba vetett hitre is.
Ahhoz, hogy ezek a hatékony és gazdaságos utak alátámaszthatóvá váljanak, torzítjuk, figyelmen kívül hagyjuk a tényeket, vagy tudomást sem veszünk róluk, ignoráljuk azokat az információkat, melyek cáfolnának. Tesszük mindezt azért, hogy a szubjektív valóságunk biztonságban legyen, ne sérüljön a világképünk, mélyen gyökerezve saját meggyőződéseinek rendszerében.
Amikor a saját meggyőződésünkkel, előítéletünkkel szembemenő olyan információkat veszünk csak figyelembe, melyek megerősítik a meggyőződésünk, előítéletünk; torzítunk. A saját viselkedésünkkel kapcsolatban ismerjük az összefüggéseket, tudunk magunknak mentségeket keresni, hiszen tudjuk mit érzünk, tehát azt hisszük, objektívebbek vagyunk, mint a többi ember. Mások viselkedésének megfigyelésekor hiányzik a másik megéléséből, élethelyzetéből adódó kontextus, így könnyen abba a hibába eshetünk, hogy csak a szubjektív értelmezésünket fogadjuk el valóságnak, aki pedig nem osztja a nézőpontunkat, tudatlan és/vagy megtévesztett.
A kognitív torzítások és az énvédő torzítások két különböző típusú torzítás, amelyek a gondolkodási és érzelmi folyamatainkat befolyásolják. A fő különbség közöttük abban rejlik, hogy míg a kognitív torzítások általában a logikai és racionális döntéshozatali folyamatokat torzítják, az énvédő torzítások inkább a személyes identitás és önértékelés megóvására irányulnak.
Nézzünk néhány példát a torzításokra.
A megerősítési torzítás a legerősebb összetevője annak, ahogy a világunkról szóló információinkat feldolgozzuk. Hajlamosak vagyunk azokat az információkat észrevenni, melyek megerősítik a meggyőződéseinket és figyelmen kívül hagyni azokat, amelyek ellentmondanak. A megerősítési torzítással a hiedelmeinket magyarázzuk, a bevált stratégiáikat követjük. A megerősítési torzítás a coachingban veszélyeket hordoz, ha a coach az ügyfél által elmondottakat részben vagy egészében figyelmen kívül hagyja saját meggyőződésének bizonyítására.
A coaching sikerességének másik veszélyforrása a negativitási torzítás. Evolúciós előnyként az alakult ki, hogy az agyunk inkább a potenciális veszélyforrásokra koncentrál, mint a jó dolgokra. A negatív visszajelzések nagyobb hatást váltanak ki, mint a pozitív visszajelzések, jobban emlékszünk a negatívumokra, mint a pozitívumokra, előbb meséljük el a negatív híreket, mint a pozitívokat. Általános esetben, az átélt élmények után alkalmazkodunk az új körülményekhez és érzelmi szintünk visszaáll a megszokott helyzetébe. Kutatások során azonban azt figyelték meg, hogy negatív érzelmek átélése után hosszabb időre van szükség ehhez, mint a jó élményeket követően.
Az előítéleteink gyakran alapvető attribúciós hibához vezetnek, túl nagy jelentőséget tulajdonítunk a személyiségből fakadó tényezőknek, ezzel egy csoportról áttesszük a felelősséget a személyre, szem elől tévesszük a szituációból adódóakat. A viselkedésből vonunk le konzekvenciát a személyiségjegyekre. Az így felállított gyors következtetés, elhamarkodott ítélethez vezet, ahonnan egy lépés a megerősítési torzítással azoknak az információknak a keresése, melyek igazolják az attribúciós hibát. A 2012-es londoni olimpián Phelbs második lett 200m pillangóban. Sokan azt állították, „már nem a régi, elfáradt”. A második helyezést Phelbs személyes gyengeségére vezették vissza, figyelmen kívül hagyva, hogy le Clos szoros küzdelemben, rendkívül jól teljesítve tudott nyerni.
Az énvédő torzítások olyan funkcióval is bírnak, melyen azt szolgálják, hogy általuk elviselhetőbbé váljon egy adott élményhez kapcsolódó szorongás mértéke.
A tagadással azokat a zavaró érzéseket igyekszünk távol tartani, amelyek valamely esemény, vagy állapot következményei. Ezzel eltávolítjuk önmagunktól az élményt, ami nem oldja meg a problémát, csak a vele való szembenézést halasztja el.
A projekcióval azokat az érzéseinket véljük másokban látni, melyeket nem tudunk, vagy nem akarunk elismerni. Ezzel az önmagunkra nézve elfogadhatatlan dolgok kimondódhatnak, és felszabadulhatnak azok az energiák, melyek egy esetleges elfolytásra mennének. Sportban ilyen, amikor az edző a versenyen nem a megfelelő stratégiát választja, majd azzal magyarázza a vereséget, hogy a csapat nem hajtotta végre jól az utasításokat. Nem vállalja annak felelősségét, hogy hibázott, a játékosaira vetíti hibáit, hogy elkerülje az önértékelése csorbáját.
A racionalizációval ésszerű magyarázatot igyekszünk adni azokra a helyzetekre, melyek egyébként számunkra elfogadhatatlanok. Sportban tipikusan ilyen, amikor a versenyző saját játéka vagy a felkészülése hiányosságai helyett, inkább külső okokat (mások, többi versenyző hozzáállása) hoz fel gyenge eredményének magyarázására, hogy elkerülje saját, belső kritikáját.
Ezekhez hasonló gondolkodási hibákat, torzítási mechanizmusokat hosszabb-rövidebb ideig mindannyian használunk. Egy-egy ilyenben elakadni azonban nem szerencsés, hiszen a jó szándékuk mellett számos hátrányt is okozhatnak, továbbá fenntartásuk rengeteg energiát igényel. Hosszú távon károsan hat az önértékelésünkre, társas kapcsolatainkra, teljesítményünkre. A folyamat kimerítő, elkeserítő, fizikailag és mentálisan megterhelő, érdemes lehet velük kapcsolatban szakember segítségét kérni.